RHA T10 vs. RHA T20 – Trónok harca

Az angliai illetőségű RHA cég jól megkomponált, erős felépítésű, hosszú garancia idővel rendelkező fülhallgatóiról ismert. És persze a megbízható, jó hangminőségről, amelynek csúcsán a T20 modell áll, ezt már teszteltem, igen jó véleménnyel vagyok róla, ajánlgatom is azóta minden zeneszerszámot keresőnek.

Most a T10 kistestvérrel engedem össze, meg szeretném tudni, milyen különbségek és egyezőségek vannak közöttük.
t10i-3-1_1_1t10i-1-1_1

Az árbeli differencia 20 ezer forint. Ez egy átlagosan jónak mondható fülhallgató ára, tehát sokakban felmerülhet a kérdés, vajon érdemes-e még 20 ezer forintot áldozni a csúcsfülesért, nem elég az olcsóbb rokon? Ezt a kérdést igen gyakran megkapom, ezért kezdek neki e tesztnek, ez alapján talán könnyebb lesz sokaknak döntésre jutni.

t20vst10.1

Általában teszteknél a külcsínnyel kezdik; csomagolás, kinézet, felépítés, kiegészítők.
Az RHA T10 bemutatása során azonban ettől eltérek, mert kinézetre egy ponttól eltekintve annyira hasonlít a nagy testvérre, mint egy tojás a másikra.
Ez az egy pont a fül feletti elvezetés merevítése, ami ebben az esetben ezüst színű a T20 fekete színével ellentétben, némi technicista élt kölcsönözve ezzel az amúgy sem szürke T10 fülhallgatónak.
Olyan „minden acél és törhetetlen” érzésem van, persze nekem a T20 fekete megoldása jobban bejön, de legalább felismerem őket, egyébként gondban lennék.

t20vst10.3

A belbecsben is van egy eltérő pont, ez pedig a membrán, itt nem “Dual-Coil”, csupán a szimpla dinamikus driver elv érvényesül. Ha ezen kívül kíváncsiak vagyunk a külsőre, tartozékokra, egyszerűen olvassuk el a T20 tesztjét.

Ha valami ennyire hasonlít kívülről, akkor belülről is ily csekély a különbség? Most kiderül!

Earl Klugh: Trio volume one, Bevitched – jazz
Gitár, bőgő, dob…klasszikus jazz felállás, jól kivehető és hangsúlyos hangszerekkel.
T20: Erőteljes dob és bőgő. Bőgő búg kissé, de kontúros, jól aláfest a gitárnak. Gitár nekem kissé puha, meleg…persze klasszikus nem elektromos, azért több keménység elférne. Cinek is puhák, háttérben vannak. Kép egységes, bőgő szóló szépen lecseng, tér szűk, de mélysége, magassága rendben.
T10:Mélyek még erősebbek, de a magas nem, az talán szűkebb, hátrébb van. Gitár kevésbé hangsúlyos, bőgő mindent visz. Azért itt jobban hallom mikor Klugh keze megcsúszik a húrokon, talán ez a kis agresszivitás jót is tesz neki. Bőgő nem megy mélyebbre, inkább visszhangosabb, ettől e mélytúlsúly.  Tér olyan mint a T20-nál, karakter is alapvetően, kis mélytúlsúllyal, talán kevesebb  részlettel.

Egységesebb a T20, több hangjeggyel, kevesebb mélyenergiával, bár azért itt sem fukarkodnak a bőgő húrjai. Mégis jobban érezzük az összhatást, egyensúlyt.

J. S. Bach: Piano Concerto (BWV 1052) Allegro (Murray Perahia) – klasszikus
T20: Vonósok kissé összébb húzódtak, ezáltal szűkítik a teret. Zongora morózus, de a felső regiszterek is rendben vannak, minden kivehető. Összességében pontos, kerek, minden a helyén. Jó az összhang a vonósok és a zongora között, egik sem ül rá a másikra, jó hallgatni. A vonós szekció néha harsánnyá válik. Enyhén szűk tér kivételével semmi rosszat nem mondhatok az előadásról, élmény hallgatni.
T10:  Zongora erőteljesebb, vonósok vékonyabbak.  Bőgők alul néha kissé bebúgnak. Ha egyszerre szól minden hangszer, akkor igen egységes, meglepően jó minden hátránya ellenére. Amennyiben a zongora nem búgna be néha, még az is lehet ezt ítélném jobbnak. Persze kissé fátyolosabb minden és a néha fellépő mélytúlsúly eldönti a végeredményt, de igen egységes a kis testvér is.

T20 részletesebb, több hangszerrel, pontosabb tér és hangszer ábrázolással.  T10 néha még is el tudja hitetni, hogy felnőtt a feladathoz, a lágyságából fakadó egységessége magával ragad. Ám a mélyek néha felbuggyanó túlsúlya, morózussága, enyhe brumm-ja egyértelműen megmutatja ki a jobb előadó.

J.S. Bach Concerto for 2 Violins in D minor (BWV 1043) Vivace (Jasha Heifetz) – klasszikus
T10: Kellően szélről induló felvezetés, megfelelő válasszal a másik oldalon. Egységes, nagyon hallgatható, talán kevesebb részlettel, de ezáltal minden kisimul, gömbölyűbb lesz. Seemilyen szegmensbe nem tudok belekötni.
T20: Minden nagyobb, de nem szélesebb, talán szűkebb is. Kontúrosabb, minden jobban kivehető, precízebb. Jobban ott vagyunk a koncerten, itt simaságnak nyoma sincs, minden él és nekünk játszik. Heifetz hegedűje itt jobban hasonlít arra a Stradivarira amivel elkápráztatta a világot.

Egyértelműen megmutatkozik a részletezettségben, a hangszínpad mélységében hogy a T20 felette áll a kistesőnak. Viszont ott is egy hallgatható, könnyed hangképet kaptunk, ám az inkább andalító, álomba ringató volt, míg a T20 előadása megmutatta, mit is szeretett volna Bach megmutatni nekünk két hegedű szólóval e mű megkomponálásakor. Ott voltunk a színpadon, míg a T10 esetében a hátsó sorokban bóbiskoltunk.

Jan Garbarek: Visible World, Red Wind – jazz
T20: Hatalmas dob, szép magas ritmus szekcióval kiegészítve. Garbarek szaxofonja nagyon hangsúlyos, de nem bántó, kellően puha, mégis tenor. Nagyon szép ez így. Itt is észrevehető a kissé szűk tér, cserébe kárpótol a magassága, mélysége. Élvezet hallgatni, minden részlet életteli.
Itt a csörgődobok annyira anyagszerűek, hogy kedvem lenne átvenni  és csörgetni az ütemre…de nem teszem, mert Mazur jobban ért ehhez.
T10: Minden kisebb, talán a dob kivételével. Persze a csörgődobok is, itt messzebb vannak, épp úgy mint Garbarek. Összkép mégis jó, hallgatható, de nem olyan mint a T20 esetén. Ott a színpadon vagyok, itt hátul a nézőtéren, bár a szélesség ugyanaz.

Itt a hangszerek testének nagyságrendbeli eltérései nagyon kijöttek. Az egyik versenyző (T10) hozott egy kötelező előadásmódot, a másik (T20) viszont élményt, drámát vitt a zenébe, megmutatta, hogy kell ezt játszani.

Hamilton, Higgins, Peplowski: Essential best, Smoke gets in your Eyes – jazz
T10: Szaxofon nagy és kissé éles. Ettől részletesnek hat, viszont úgy érzem, mintha a közepek tetejéből hiányozna valami.  Zongora jó, bár gyakran elnyomja a szaxi, de mivel aláfest, nem zavar annyira. Cinek élénkek, de nem bántóan, csak megmutatják mire képesek.  Kissé mély túlsúlyos de tetszik. Bőgő lehetne kevésbé túláradó, kontrolláltabb. Szép a zongora, ha a szaxofon elhallgat, jól összemuzsikálnak a dobossal, ilyenkor a bőgő is hátrébb vonul ami kifejezetten jót tesz a zenének.
T20: Itt visszafogottabb, természetesebb szaxofont hallok.Bőgő nem döng, bár néha megmutatja magát. Zongorát nem nyomja el a Hamilton, hagyja érvényesülni Higginset is. persze övé a főszerep, de szépen levezényli, lekottázza az egészet, igen nagy élmény hallgatni. Minden részlet jobban kivehető, cinek nem olyan élesek, de nagyobbak, jobb a lecsengésük.

Talán eddig itt éreztem a legnagyobb különbséget, itt klasszisokkal jobb a T20. Hát kérem a jazz nehéz műfaj…

t20vs1

Diana Krall: Quiet Nights – jazz
T10: Krall hangja sejtelmes, enyhe gitár felhangok kíséretében. Mintha kissé távolabb énekelne, nem a mikrofonba. Vonósok szépen aláfestenek, semmi karcosság, bársonyon járunk. Talán kissé túl is van ez a puhaság hangsúlyozva, de nagyon kellemes, jó hallgatni. Dobot nem erőlteti, de nem is baj, azzal csak rontana az egészen.  Nem hallok semmi mély kiemelést. Érdekes.
T20: Teljesebb kép, minden több. Diana itt közel a mikrofonhoz, sőt közel hozzám, érzem leheletét. Vonósok nagyon szépen aláfestenek, semmi nem nyom el semmit. Dob teste jóval nagyobb, de a lágysága megmarad. Mintha nagyobb dinamikát is éreznék, pedig a bőgő nagyon szépen a háttérben marad. Így is kell.

Most sem kérdés ki a jobb, bár a T10 előadás módja is tetszett, de nem vont bele a zenébe, csak közvetített. A T20 egészen más hatást produkált, élettelibb, drámaibb, zeneibb volt.

Ghymes Rege, Tánc – folk
T10: Szép klarinét, de a bőgő robbanásszerűen hat és a későbbiekben is viszi a pálmát. Egyébként minden hangszer jó, talán a cimbalom egy kissé távolabb  került, ezért kisebb a szokásosnál.
A bőgő még Szarka hangját is elnyomja néha, így olyan érzésem van, mintha egy új hangszert hallgatnék hangbőgő néven.  Persze nagyrészt azért érvényesül az emberi hang, amiből a női mintha kissé mélyebb lenne…de lehet csak a bőgő nyomja rá itt is bélyegét.
T20: Mélyebb klarinét, ezáltal életszerűbb. Bőgő itt is berobban, de láttatni engedi a többi hangszert is, ez pozitív. Pont ezért jobban érvényesül balra a hegedű, középen a cimbalom.
Szarka Tamás most teljes egészében megmutatkozik, ez a jó! Szépen leköveti az énekhangot a cimbalom is, de ő sem viszi túlzásba. Talán itt egy kissé a hegedű erősebb, de megbocsáthatóan. Énekesnő hangja is nagyobb, élettel teli, egész.

T10 egyértelműen a basszus energiáival kápráztat, de itt ez már sok. Minden róluk szól, gyakran nem hagyják érvényesülni a többi hangjegyet. T20 sokkal egyenletesebb, ezért a némi vonós élt is megbocsátjuk neki.

Metallica: And Justice for All, One – Metál
T10: A kemény, hangsúlyos dob itt most előny, ezt meg is kapjuk.  Tér széles, ez biztató.
Hetfield kissé halk, a gitár sem teker a szék köré…ennél azért többet vártam volna. Aztán a refrén szólógitárja már el tudja hitetni a föld egyik legnagyobb metál bandája játszik és nem falusi búcsú esti záróakkordjaként lépett fel valaki. Az összhatás kissé mosott nekem, a dinamika ugyan megvan, de a részletek nem teljesek. Néha megcsillogtatja magát, hallgatható, de megpróbálja leplezni miről is van szó.
T20: Sokkal jobb. Részletesebb, teljesebb, rockosabb. Ilyen a metál semmi kétség. Minden mindennel összefügg, kiteljesíti, nem nyomja el. Hetfield újra előkerült, hangja jó alapot ad a szólógitárnak hogy beinduljon. Dobok kemények, erősek, határozottak, semmi kétség ez a One a Justice for All albumról. Talán egy kicsit több dinamika jót tenne neki, de így is igen hallgatható, már aki bírja a gitár fülsüketítő reszelését némi dobágyúval megspékelve…hja kérem ez a metál…

T20…egyértelmű. T10 dinamikában ott van, de a rock a részletekben rejlik és itt ez most igen szépen érvényesült a T20 esetében.

Two Steps from Hell: Invincible, Black Blade – epic
T10: Bomba erejű kezdet. Jól felépített tér, elhiteti, hogy itt kérem dráma van a javából, indulunk, mindenki öltözzön, hozza a fegyvereket. talán egy kissé túl erős basszus energiák, de ez itt bocsánatos bűn, ugyanis minden felfokozott, pattanásig feszült. Jót tesz ennek a fülesnek a modern zene, jól érzi magát vele.
T20: Ha az előző dráma volt, akkor ez háború! Minden részlet arra enged következtetni, hogy eljő a gonosz, aki ellen minden erőnkre szükség lesz. Egységesebb, nagyobb színpad, több zenésszel.
A feszültség növekedés hangjegyről hangjegyre érezhető, annyira belemászik a részletekbe, hogy filmet tudnánk az egészből forgatni, olyan az egész mint egy forgatókönyv.

Két ellentétes felfogás itt azt eredményezte, hogy a részletező hangkép nem végez előrébb, mint a V karakterű cimborája. Itt épp úgy tetszett a T10 mint a T20, holott teljesen eltérő előadásmód jellemzi őket. Azt hiszem a modern zenék fekszenek a T10-nek, ezekben egyértelműen domborít, míg a nagy testvér klasszikusabb műfajokon érzi elemében magát.

Paul Oakenfold: Tranceport, Time – trance
T10: Jó belépő, karakteres, erős, géphanggal teli. Most jöhetnek a mélyek, ez trance, nem hegedűverseny. Meg is érkezik, de a várthoz képest nem tépi le a fejem a dobgép, inkább erős aláfestése a szintinek.  Ez a műfaj fekszik a V karakterű füleseknek, ehhez hangolták őket olyan érzésem van. Nem tudok belekötni, dobog a lábam, érzem az ütemet, ha ilyet hallgatnék úgy érezném megtaláltam a „Szent Grál”-t. Minden effekt, minden hangjegy eltalált, tiszta, részletes, igazodik a műfajhoz.
T20: Hmm…itt a részletezettség ilyen mértéke analitikussá, élettelenné teszi az egészet. Most nem az analízis zenéje szól hanem a szintézisé. Nem rossz egyébként, de nem von be annyira, itt is a tesztzenére és annak részleteire koncentrálok, nem az összhatás érdekel…ez így nem jó. Félreértés ne essék, minden hangjegy a helyén, a legapróbb részlet is kivehető, de itt most mást szeretnék hallani nem ezt.

Éreztem én hogy ez lesz, itt megdőlt a papírforma, jól látszik mire szánták az egyik illetve a másik fülest. Most a T10 diadalmaskodott, szerintem jobban eladta Oakenfoldot, minden porcikám ráhangolódott, míg a T20 esetében ízekre bontódott a zene, nem volt egységes a hangkép.

Az elején azt hittem könnyű dolgom lesz a végszóval, de a modern műfajok megnehezítették a döntést. Elöljáróban azért borítékolható egy kulturáltan V karaktertől, hogy modern zenén jobban érzi magát, mégis meglepett. A T20 részletesebb, egyenletesebb, nagyobb színpadot megjelenítő játékos, klasszikus, jazz, vokális és hangszeres zenén egyértelműen övé a vezető szerep.
Ez azonban modernebb zenéken megfordulhat, így tanácsos meghallgatni mindkettőt, hiszen nem filléres kacatokról van szó.

t20vs2

8+1 menet…eléggé kimerítőnek tűnhet, de ha két ilyen kulturált hangképről van szó, akkor más a helyzet. Nem azt mondom, hogy könnyű volt, de a zene szeretete és a minőség feledteti a hosszúra nyúlt versenyt.

Ami kimaradt, de fontos lehet, hogy a T10 driver-flex jelenséget produkál, ezért óvatosan helyezzük fülünkbe, ez a T20 esetében egyetlen alkalommal sem mutatkozott meg, valószínű a „Dual-Coil” membrán miatt.

Blogot írok, két fülest versenyezettem, így illik győztest hirdetnem. A T20 20 ezer forinttal drágább. Kinézetre ugyan az mint a kisöccse, de az általam hallgatott műfajokon egyértelműen jobban szerepelt.

Én a T20 fülest venném, ha minőségi, elnyűhetetlen, jó hangú fülest keresnék 50-100 ezer forint közötti áron!

t20vst10.2

Tudom, drága mulatság, de 3 évig biztosan nem lesz gondunk az utánpótlással, erről az RHA cég 3 év gyártói garanciája gondoskodik. A hangminőség pedig első osztályú, minden műfajon nagyon jól teljesít, nem lehet belekötni.

A T10 egy más hangkép, egyértelműen modernebb műfajokra van hangolva, viszont ha szeretjük a testes, intenzív mélyeket kellően részletes és kulturált hangképpel akkor 50 ezer környékén jó vétellé válhat.

TOVÁBB A MUZIX WEBSHOPBA

0 hozzászólás

Szólj hozzá

Érdekel a téma?
Csatlakozz a beszélgetéshez!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.